Néhány ezer éve a Nyírség buckák és buckaközök által tagolt világában homoki tölgyesek, gyertyános-kocsányos tölgyesek, keményfás ligeterdők és láperdők alkottak kiterjedt erdőségeket, mély fekvésű mocsarakkal, lápokkal és rétekkel váltakozva. Azonban a bronzkor végi és vaskori, majd a honfoglalás korának legeltető állattartása az erdők pusztításához és a legelők fokozódó térfoglalásához vezetett. Az ősi vegetációból kevés erdő érte meg a jelenkort. Ezek egyike a Baktai-erdő, amely máig őrzi a holocén hűvösebb vegetációtörténeti korszakának, az ún. bükk I. vagy más néven szubboreális fázis jellemző növény és állatvilágát.
A magterület öregerdő állománya a hazai kocsányos tölgyes erdőrezervátumok között a legöregebb. Régóta, súlyosan veszélyeztető hatások érik, más alföldi tölgyesekhez hasonlóan. A vágásos üzemmód által kialakított, majd felhagyott állományban egyszerre fellépő elöregedést és lékesedést felgyorsítja a vízhiány.Így az állomány összeomlása más tölgyesekhez képest előrehaladottabb. Az utóbbi évtizedek tölgypusztulásai és dőlései számos természetes léket hoztak létre – megnyitva a felújulás vagy átalakulás lehetőségét. A fényözönt azonban elsősorban a berobbant alkörmös hasznosítja, az alapfelmérés eredményei is ennek blokkoló hatására utalnak.
