Az elmúlt évtizedek módszeres terepbejárásai nyomán a Bakonyban élő bennszülött Sorbus fajok pontos elterjedési viszonyai tisztázódni látszanak. Eszerint a Bakony területén élő konstans Tormaria taxonok száma 13, ebből 8 (S. barabitsii, S. barthae, S. bodajkensis, S. majeri, S. polgariana, S. redliana, S. tobani, S. veszpremensis) kizárólag a hegység területén előforduló lokális endemizmus, 2 (S. degenii, S. eugenii-kelleri) a szomszédos Vértessel, 2 (S. bakonyensis, S. balatonica) a Balaton-felvidékkel és a Keszthelyi-hegységgel egyaránt, míg 1 (S. gayeriana) kizárólag a Keszthelyi-hegységgel közös. A taxonok közül egyesek erőteljesebb vigorral, nagyobb mennyiségű propagulum létrehozásának képességével rendelkeznek vagy csak kellően régen keletkeztek ahhoz, hogy nagyobb egyedszámban és szélesebb területen elterjedjenek (S. bakonyensis, S. balatonica, S. degenii, S. gayeriana, S. redliana). Mások – talán fiatalabb taxonok –
csíraképes maghozama természetükből fakadóan és/vagy kis példányszámuk miatt csekély, kevés egyedből álló populációik sérülékenyek és veszélyeztetettek (S. barabitsii, S. bodajkensis, S. majeri, S. tobani), habár néhányuk jelenléte az adott élőhelyen herbáriumi gyűjtések alapján közel egy évszázadra visszamenően is igazolható (S. majeri, S. tobani). E két csoport között átmenetet jelentenek azok a fajok, melyek kis területen ugyan, de többé-kevésbé stabil és viszonylag erőteljenek mondható populációkkal rendelkeznek (S. barthae, S. polgariana, S. veszpremensis), fennmaradásuk – hacsak élőhelyükön drasztikus erdészeti beavatkozásra nem kerül sor – hosszútávon is biztosítottnak látszik.
A Sorbus nemzetséget az erős hibridizációs hajlam és ennek szerteágazó fenotípusos megjelenése miatt a taxonómiailag problémás növénycsoportok közé sorolják. E hibridizáció során egyrészt a „szabályos” ivaros szaporodást mutató szülőfajok (S. aria (L.) Crantz, S. aucuparia L., S. torminalis (L.) Crantz) között első generációs (F1) hibridek jöhetnek létre, másrészt a szülőfajok irányába történő visszakereszteződések és az apomixis (maggal történő ivartalan szaporodás) kombinációjával egy adott genotípus rögzülhet, és ezzel genetikai értelemben elszigetelődhet a hibridizációs komplex többi tagjától (reproduktív izoláció), majd idővel kisebb-nagyobb területeket kolonizálhat. E hibrid eredetű, genetikailag egyöntetű populációk rendszertani megítélése nem egységes. Egyes szerzők egy szélesebb értelemben vett fajkoncepciót követve az ivaros fajok kereszteződésével létrejött köztes alakokat a morfológiailag legközelebb álló szülőfaj alá sorolják. Mások szerint e hibridogén alakok nem egyenértékűek a klasszikus értelemben vett „linnéi fajokkal” és külön rendszertani egységként, mint microspecies-ek (kisfajok) kezelendők. A taxonómusok többsége azonban, miután ezek a taxonok az ivaros szaporodást mutató szülőfajokhoz hasonlóan morfológiailag jól elkülönülnek, alaktani bélyegeik állandóak, kisebb-nagyobb önálló elterjedési területtel rendelkeznek – mint egy reproduktív biológiai spektrum végső állomásait –
önálló, teljes értékű fajoknak tekinti.
